A hatszögletű (hexagonális) kráterek tárgyalásánál, nem kerülhető meg annak az évszázados vitának az érintése, mely a Hold felszíni alakzatai keletkezésének kérdéseivel foglalkozik. Mint ismeretes itt két alapvető elméletcsoport vitájáról van szó.

Az úgynevezett becsapódásos modell szerint, a Holdon minden felszíni formációt kívülről jövő objektumok becsapódása hozott létre, nem csak a kráterképződés, de a lánchegységek, völgyek és medencék kialakulását tekintve is. Egyes idetartozó elmélet szerint a Hold kihűlt, és szelenológiailag mozdulatlan.

Az un. vulkanikus modell szerint számos kráter, völgy, dóm, rianás, vetődés vulkanikus tevékenység révén jött létre. Ide tartoznak a hexagonális kráterek is. E modell szerint a Hold köpenyének nagy része ma is olvadt állapotban van, és a vulkanizmus jelei tranziens jelenségként még korunkban is megmutatkozhatnak.

Tekintettel arra, hogy mindkét elmélet széles alapokon nyugszik, melyeket tekintélyes érvrendszer támaszt alá, a tájékozódás megkönnyítése érdekében megkíséreljük ezeket összegezni. Mindkét elmélet kozmológiai és kozmogóniai kérdésekig nyúlik vissza. Az első kérdés: Hogyan keletkezett a Hold?

A Kant-Laplace kozmogóniai elmélet a még régebbi korok köd-elméletét fogalmazta meg határozottabban. Immanuel Kant 1755-ben a Nap, a bolygók és holdjaik keletkezéséről írt művében arra a következtetésre jut, hogy ezek az ősanyagból a "chaos"-ból keletkeztek mely az egész teret kitöltötte. Ez a chaos, egy óriási gáztömeg volt, melynek részecskéi valahol sűrűsödni kezdtek és ebből először a Nap, majd a bolygók és holdjaik alakultak ki. 1796-ban jelent meg Laplace ködelmélete, mely szerint a még egyetlen tömegben lévő köd már egyenletes körmozgást végzett. A forgás miatt gyűrűk váltak le, melyekből a bolygók keletkeztek.

Ez a teória az alapja az un "hideg Hold" elméletnek, mert az ősködből alakult naprendszer tagjai csak ez után kezdtek el melegedni a radioaktív anyagok hőtermelése következtében.

Egy későbbi, a századforduló körüli elmélet szerint, melyet Charles Edward Pickering amerikai holdkutató dolgozott ki, a Hold a földből szakadt ki. Ezt az elméletet Alfred Wegener és George Darwin (Charles Darwin fia) angol csillagász is támogatta.

A 40-es években Gordon J. F. MacDonald a Los angelesi egyetem geofizikusa szerint joggal tételezhetjük fel, hogy a Hold eredetileg önálló bolygó volt, mely a Napból a Földdel közel egy időben szakadt ki (4.6 milliárd évvel ezelőtt). A Föld és Hold pályája során időnként 60 ezer km-re került egymáshoz, ahol a Föld vonzóereje mindig közelebb hozta a Holdat. Néhány évmillió után - mondja Gordon - 17 200 km-re közelítette meg a Hold a Földet és ekkor történt a kaptálás. Ezután a kölcsönös dagálykeltés következtében felgyorsult a Hold pálya menti mozgása és elkezdett távolodni a földtől. G. Gamov amerikai csillagász szerint évente 12 cm-rel távolabb kerül tőlünk.

A Hold az életét ez utóbbi elmélet szerint már jelentős melegtartalékkal kezdte. A radioaktív anyagok hőtermelése is jelentősen lassította a lehűlési folyamatot. Ezek, valamint a Dirac-Gilbert féle kozmológia szerinti tágulási folyamat, és ennek beleszólása a holdi hőháztartásba, alakították ki az un "meleghold elméletet", mely azzal, hogy a Holdköpeny olvadt állapota hosszú ideig megmaradt, és ezzel a vulkanikus mozgás lehetősége hosszú ideig fennállt, lényegében a vulkanikus modell alappillérévé vált. Dirac, Nobel-díjas fizikus szerint, a gravitáció az idő haladtával csökken. Ha a Dirac-Gilbert féle kozmológia helytálló, akkor e jelenség hatására a Hold tágulása gyorsabb ütemű volt, mint azt a radioaktivitás által okozott hőtermelés indokolná.

A Hold keletkezésekor a belső mag fémes állapotba került, ugyanis a nagy nyomás miatt az anyagok atomjai deformálódtak, külső elektron héjaikat elveszítették, ezáltal az anyagok térfogata lecsökkent, elektromos- és hővezető képességük megnőtt és feltételezhető, hogy akkor maga körül mágneses teret is létrehozott.

Az idő haladtával a csökkenő gravitáció csökkenő nyomással járt, ennek következtében az eredetileg fémes mag fokozatosan visszaalakul nem fémes anyaggá, elveszíti elektromos vezetőképességét (ez által lecsökken a mágneses erőtere) a deformálódott atomok külső elektronhéjai helyreállnak, ezáltal térfogatuk is megnő. Így hozva létre a tágulási folyamatot. A Hold belsejének tágulása repedéseket hozott létre a szilárduló kéregben, melyeken keresztül megindul vulkáni működés.

A tágulás során a centrális, líneáris és areális lávakitörések átalakították a Hold addig meglehetősen egyhangú felületét. Medencék alakultak ki, hatszögletű kráterek, völgyek, hegyvonulatok, rianások és vetődések. A Holdfelszín kialakulásában természetesen jelentős szerep jut a meteoritok bombázásának is.

Az 50-es évektől kezdve számos holdkutató publikált a Hold tágulásáról. 1951-ben Fillias spanyol csillagász, Angliában Gilbert Fielder 1964-ben, 1967-ben Robert Hibbs Amerikában. Egyes szerzők kiszámították a tágulás mértékét is, a Hold "induló" sugarát 1500 km-re teszik (mint ismeretes ez az érték jelenleg 1738 km).

A becsapódásos elmélet hívei az említett formációk keletkezését nem a vulkánikus mozgással hozzák kapcsolatba, hanem kizárólag meteoritok holdra zuhanásával. Pl. az amerikai Baldwin, a Nobel-díjas Harold Clayton Urey, Eugene M. Schoemaker.

A Holdra szállásokkal kapcsolatos kutatások és a több mázsányi Holdkőzet átvizsgálása pontos adatokat hozott a Hold különböző területének anyag-összetételéről. A hosszú évekig tartó vizsgálódással megállapították, hogy a Holdbeli kőzetek a Földbeli kőzetekkel azonos elemekből állnak, de egymáshoz képesti arányuk eltérő.

A Holdra szállások eredményeiről, a Hold keletkezésének újraértékeléséről, az amerikai iskola elméleteinek megerősítéséről írt tanulmányt Dr. Bevan French geológus, a NASA Holdkutatásának egyik irányítója. E tanulmányáról interjú formájában tájékoztatta az Algemeen Dagblad hollandiai folyóirat munkatársát. Ebből az interjúból, melynek magyarított címe "Vannak még fehér foltok a Holdon" lehetne, adok közre néhány, általam lényegesnek tartott gondolatot.

A Holdra szállások eredményei elsősorban a geológia területét érintik. Nem adtak végleges választ a Hold vulkánizmusára, magjára és mágneses terének alakulására sem. Választ adtak a Hold korára, felépítésére, anyagára és részben történetére nézve is. A születése után, véli French, az első százmillió évben, a radioaktív tevékenység miatt a külső héj még olvadt állapotban volt. Ezután kezdett lehűlni, megszilárdulni. A meteoritok bombázása következtében jöttek a lávatömegek a felszínre és töltötték meg a bombák által szakított lyukakat. Egyes bombák, aszteroidák átmérője meghaladta a 100 km-t is. Ezek több száz km-es lyukakat ütöttek a felszínen. Ezekből alakultak ki a medencék, véli French.

A Hold kövei hasonlóak a Földiekéhez, de a Hold "egészében megszilárdult kőből áll". Ülepedett mészkő és pala teljesen hiányzik, mert a Hold keletkezése teljesen víz nélkül történt. A Hold több kalciumot, alumíniumot és titánt tartalmaz. A ritka elemek, mint a hafnium és cirkónium szintén gyakrabban fordulnak elő, mint a Földön.

Ugyanakkor az alacsonyabb olvadáspontú elemek ritkábbak a Holdon, pl. a nátrium, kálium és ólom. Ezek a különbségek rámutatnak a Hold keletkezésére is. French szerint a Hold osztódás révén a Földből származik. A Föld forgó és forró atmoszférájából mely ekkor kb. 2000 °C meleg volt, a magas hőmérsékleten olvadó anyagok, mint a szilícium, alumínium, magnézium, felhalmozódtak a Föld körül. Ezek lehűlve képezték a Hold anyagát. "Ilyen módon állt elő a Hold, atomról atomra, és nem mint egész" mondja French. Az illékony elemek, mint például a nátrium, kálium, az intenzív felmelegedés miatt előbb eltávoztak és ez a magyarázat a Föld és Hold közötti anyagösszetétel szerinti különbségekre. Eddig a French interjú vázlata.

Sajnálatos, hogy ebben a cikkben nem esett szó a Hold tágulásáról és a Hold kérgében bekövetkező törésekről. Miután a holdi törések keletkezése a tágulással kapcsolható össze és mivel a töréseken felnyomuló láva jelentős szerepet játszik a Hold felszíni formációinak kialakulásában és miután a törések amatőr eszközökkel is tanulmányozhatók, néhány kérdés megítélésénél talán hasznosak lehetnek az amatőr megfigyelések is (tranziens jelenségek).

A hexagonális kráterek keletkezése, ezek összekapcsolása azokkal a lávafolyásokkal melyek a Hold tágulása következtében fellépő töréseken és rianásokon jöttek a felszínre, jelentik az egyik legnyomósabb érvet a vulkanikus elmélet mellett.

A magmatikus eredetű kőzetek törési tektonikájából fakadó lávaömlések elméletét először Wasiutynski lengyel geológus dolgozta ki. Ennek lényege az, hogy a legősibb töréshálózat (a Puiseux féle törésrendszer) a kontinentális felszínt számos helyen hatszögletű cellákra osztja fel. A hálózat elemei egyes helyeken egymást közel 60-, illetve 120 °-os szögben metszik és ez eredményezi a méhsejthez hasonló formációkat (1. ábra). W. szerint a kihűlési folyamatban anyagáramlás indul meg a külső (hűvösebb) és belső (melegebb) területek között. Ezeknek az áramlásoknak az a jellegzetessége, hogy az áramló közeg mozgása egymástól független, de egymást szorosan érintő hatszög keresztmetszetű hasábokban történik.

1. ábra

Ez első hallásra kissé bizarr elképzelésnek tűnik. A lengyel tudós elmélete támaszkodik Ingolf Rund norvég fizikus és asztronómusnak a gyűrűs hegyek kialakulására vonatkozó, a 30-as években kialakított elképzelésére is. E szerint a Hold felszínének szilárduló kérge gyorsabban húzódott össze, mint a belső köpeny. A törésvonalak mentén gyűrű alakú, sokszor hatszög formájú nyílások alakultak ki, melyeken keresztül az izosztázia hatására kitüremkedett a folyékony láva. Ez viszonylag gyorsan hűlt le és gyűrű alakú, számos esetben hatszög formájú hegyeket hozott létre. (2. ábra)

2.ábra

Rund ezeket az elméleteket guttaperchával (hőre lágyuló anyag) és enyvvel végzett kísérleteivel bizonyította be. A kísérletek során kapott metszetformák alakja (külső és belső lejtője) olyan, hogy igazolta Rund elméleteinek helyességét.
Bizarrnak tűnő teóriákat a becsapódásos elmélet híveitől is olvashatunk.
Urey, Nobel-díjas amerikai asztronómus szerint, a Mare Imbrium medencéje egy hatalmas aszteroida becsapódásának követketménye. A becsapódást követő süllyedés okozta a Sinus Iridum déli felének lávával történő elöntését. A becsapódással egyidejű robbanás miatt óriási repeszdarab szántotta ki az Alpesi völgyet. (3. ábra)
(Megjegyzés: az Alpesi völgy iránya ugyan nagyjából megfelel ennek az elképzelésnek, de ha közelebbről vizsgáljuk a völgy szerkezetét, ellenvetéseket kell tennünk. A völgy indulási oldala két olyan szűk keresztmetszetű szakasz is található, ahol az elképzelt repeszdarab nem férne át. Az első szakasznál a nyílás leszűkül egy 1-2 km-es szurdokká, a másodiknál - szintén magas hegyek között - egy 4-6 km-es szorossá, ugyanakkor a további szakaszon 10-12 km a völgy szélessége. Baldwin szerint sem repeszdarab szántotta ki a völgyet, hanem a becsapódásokból származó rengések szakították fel.)

3. ábra

Eugene Shoemaker és Harold Clayton szerint is becsapódásokból származnak a medencék. Ennek bizonyítékául a masconok létezését hozza fel. Mascon: tömegkoncentráció. A Holdra szállásoknál valóban tömegkoncentrációt mértek ki a medencék közepén. Például a Mare Imbriumban kimért gravitáció változás szerinti mascon megfelel, egy 70 km átmérőjű és a felszíntől 50 km mélységben lévő vas-nikkel gömbnek. Baldwin szerint - aki bár maga is a becsapódásos elmélet híve - a masconok nem idegen nagyobb sűrűségű testek becsapódása miatt keletkeztek, hanem a környező hegyek nagyobb tömege miatti süllyedés és ezáltal anyagsűrűsödés következtében jöttek létre.

A kráterláncok keletkezésével kapcsolatban is születtek fantáziadús elképzelések. Például az egy vonalban sorakozó kráterek keletkezésénél a kis szögben elhajított, vízen kacsázó lapos kődarab szerepelt modellként. Többen, a Holdon igen gyakori krátervölgyek keletkezését magyarázzák azzal, hogy már a becsapódás előtt több darabra szakadt meteoritok egyenes vonalban, egymás után csapódtak be, és képeztek völgyet.

(Megjegyzés: számos helyen találhatók kráterláncok. Például a Hyginus rianás nyugati felén 10-12 kráterecske, egy-két kilométeres átmérővel ül a rianáson. Nehezen képzelhető el, hogy itt a kéreg törését megelőzte volna egy ilyen bombasorozat. A Beer és Feuille kráterek közelében lévő krátersorozat csak ritkán látható amatőr távcsővel. Az amerikai Luna Orbiterek felvételein láthatók a Schröter völgy közepén húzódó rianáson apró kráterek, illetve az Alpesi völgy rianásának néhány szakaszán. Ezek a példák azt az elképzelést erősítik, hogy a kéreg repedései valóban elősegítették a lineáris erupciót úgy, hogy a repedéssel legyengült kérgen, a kis krátereken keresztül történt a lávaömlés. Kráterlánc látható - amatőr távcsövekkel is - a Ptolemeus kráter északkeleti oldalánál.)

A hexagonális kráterek keletkezésére vonatkozó, a kéregtörésekre alapozott elméleteket Fielder angol, Green amerikai, Habakov orosz, Bülow német csillagászok is támogatják. Ami a törésvonalak létezésének elméletét illeti, a fentieken kívül Urey és Baldwin amerikai csillagászok is magukénak vallják. Fenti csillagászok egymástól függetlenül, feltehetően saját, távcsöves megfigyeléseik alapján állítottak össze rajzokat a holdi törésvonalak eloszlásáról.

Fielder négy különböző irányú törési rendszert tételez fel, melyek egymást keresztezik. A legfontosabb a Mare Humorumból indul ki sugárszerűen. Ennek egyik eleme a Rupes Recta vagyis a Nagy Fal néven ismert vetődés (4. ábra).

4. ábra

Bülow szerint a Máre Imbrium törésrendszere egyrészt e tengert szegélyező hegyekkel párhuzamosan fut és koncentrikus jellegű. Ez a törésformáció okozza, hogy a medence közepe felé egyre mélyebb területeket találunk. Másrészt sugárirányban kiinduló törésvonalak találhatóak, melyek nagy távolságra is elérnek, például a Tichoig.

Ha figyelembe vesszük Nasmyth és Carpenter kísérleteit, mely a Hold tágulásával bekövetkező belső nyomásnövekedésnek a külső, szilárd kéregre gyakorolt hatását modellezte egy üveggömbön, valamint elismerjük azt, hogy egy adott pontból kiinduló törések sugár irányban terjednek, akkor nem nehéz elképzelni, hogy három, egymástól távol fekvő gócból kiinduló törésvonalak, egymást keresztezve, hatszögletű cellákat alakítanak ki. (5. ábra)

5. ábra

Amatőr távcsővel négy nagyobb góc figyelhető meg ahonnét, feltételezhetően, törésvonalak indulhattak ki. Ezek:
• Máre Imbrium
• Máre Fecunditatis
• Palus Epidemiarum
• Triesnecker környéke

Néhány hexagonális kráter és törésvonalaik megfigyelése (naplókivonat):

2000. július 9.-én 20.00-22.00-ig. T: 5; S: 6; 150x, SC28; Keleti megvilágítás, fázis: 0.65; Terminátor a Nagy Fal hosszúságánál. Ezzel a nagyítással viszonylag nagy területet lehet áttekinteni és a völgyek, rianások, törések, tekintettel azok nagyjából észak-déli irányára, kontrasztosan jelennek meg.

Az Alphonsus, Albategnius és Ptolemaeus hármas oldalainak párhuzamossága feltűnő. A körülöttük lévő és látható rianások, a Gylden kráter nyugati oldalán húzódó markáns vetődés, a Ptolemaeus északkeleti oldalához csatlakozó kráterlánc, majd a Rima Reaumur a fenti kráterhármas oldalaival párhuzamosak. A Rima Alphonsus szintén párhuzamos a sáncokkal. (6. ábra)

6. ábra

A Máre Vaporum déli oldalától még vagy 100 km-re fekvő Ukert kráter délnyugati oldala melletti igen markáns törésvonal valamint a közismert Hyginus rianás nyugati szakasza szintén közel párhuzamos az említett kráterek megfelelő oldalaival. Ugyan ez mondható el a Nagy Falról is, mely a Mare Nubium keleti oldalához közel húzódik és feltételezhetően ugyan ehhez a törésrendszerhez tartozik.

Az eddig felsorolt rianások északnyugat felé meghosszabbítva belefutnának a Mare Imbriun középső területére.

2001.március 11. 21.30-00.40-ig. SC 28; T: 5; S (induláskor) 4-5; hőmérséklet 10°C; Terminátor a Mare Crisium keleti szélén fut, illetve délebbre a Petavius kráter keleti, külső lejtőjén tátongó Palitzsch völgy közepén húzódik.

Megfigyelés tárgya a Petavius kráter és a benne húzódó rianások (7. ábra). Koor.: 60°E; 25°S. Ezen a hosszúságon a perspektivikus torzulás már igen nagy mértékű. Ha némi gyakorlattal átkonvertálom a torzítást, kiderül, hogy a körvonala egyértelműen hatszögletű. A Petavius markáns teraszos szerkezetű mintegy 170 km átmérőjű, bonyolult központi hegyrendszerrel bíró kráter. Padozatán három radiális irányú rianás látható. Az egyik a központi hegycsoportból indul, délnyugati irányban és éppen eléri a sánc belső vonulatát. Hossza kb. 50 km. Sem a sáncot, sem a központi hegyeket nem metszi át! A második a központi hegyrendszerből indul, úgy tűnik átmetszi a központi hegy egy részét és észak felé fut egyre vékonyodva, de a sánc belső lejtőjét nem éri el. Ennek is kb 50 km a hossza. A harmadik a központi hegységből indulva délkelet felé megy, de mintegy 20 km után belefut a Petavius A kráterbe, egy kb. 5 km átmérőjű, kis perem nélküli mélyedésbe. Ez az ág szélesebb a többinél, völgyszerű.

7. ábra

A kráter padozata nem teljesen sima; alacsony, lapos gerincek törik meg a síkságot. A sánc külső, északi lejtője rendkívül tagolt messze elnyúló, markáns hegyvidék. Radiálisan redőzött, mintha a kráterből kicsordult láva északi irányba folyt volna. Az északi lejtőnek nincs határozott mérete.

A Mondatlas szerint az említett törésvonalak, rianások. Az eddigi megfigyelések szerint az elsőnek említett rianás meredek falú vetődés. A nyugati megvilágításban a vetődés keleti oldala magasabb szinten áll és tónusa valamivel világosabb, mint a vetődés nyugati oldala.
A krátersánc délnyugati oldalán, kb. 60 km hosszban kettős sánc alakult ki, mintha egy rendkívül markáns terasz lenne. A belső sánc alacsonyabb. A belső sáncot pontosan a hatszög déli szögletében egy 8-10 km átmérőjű szabályos kráter, a Petavius C szakítja meg. Ettől nyugatra kb. 15 km-re egy völgy szeli ketté, pontosan merőlegesen a belső sáncot. Ez a völgy mindössze 15 km hosszú. A kráter nyugati sáncához kívülről szorosan tapad egy közepes méretű, kb. 50 km átmérőjű kráter a Wrattesley, sík padozattal és központi heggyel.

Közben 23.20-kor a javuló seeing (7-8) lehetővé tette, hogy a 8x-os okulárokat 12.5-esre cseréljem a binokulárban. Ezzel a nagyítás kb. 600x-osra emelkedett. Most határozottabban látszott, hogy az északi rianás valóban átszeli a központi hegység északi nyúlványát. A délkeleti rianás - mely most már határozottan völgy benyomását kelti - sík padozatú és nem éri el a központi hegycsoportot, hanem csak egy külön álló kúp formájú 3-4 km átmérőjű dombig terjed. A hossza sem 20-, hanem kb. 17 km.

A három törésvonal egymáshoz képest 120-120°-os szöget zár be és jól láthatóan párhuzamosak a kráter megfelelő oldalaival. Ez emlékeztet a Lacus Mortis rianás rendszerére. Ott is ilyen szöget zárnak be a rianások és az egyik helyett vetődés alakult ki.

Határozottabb véleményem alakulna ki az elsőnek említett törés tényleges mibenlétéről, ha a keleti megvilágításban is megvizsgálhatnám (ekkor derülne ki, hogy tényleg vetődésről vagy rianásról van e szó.

A Petavius rianásrendszere és a központi hegy átvágása alátámasztja azt a feltételezést, hogy a kráter keletkezése után a tágulás tovább folytatódott.

2001.március 16-án 03.00-05.00-ig;S=5-6; T=5; SC 28 450x. Delkináció -20°; fázis: 0.586; hőmérséklet 6°C.

Nyugati megvilágításban a Mare Frigoris északi partján (5° E és 65° N) egy lepusztult óriáskrátert a kb. 200 km átmérőjű William Bond krátert vettem szemügyre. Ebben a megvilágításban jól látható a hatszögletű forma. Egyik átlója észak déli irányú, délkeleti oldalát egy az Alpesi völgyre emlékeztető völgy határolja. Ezzel szemben az északnyugati oldalát egy meredek hegylánc határolja melynek mintegy a közepén, a kb. 18 km átmérőjű W. Bond A jelű kis kráter ül. A déli oldalon nincs határozott határolója; itt öblök torzítják el melyek a Mare Frigorissal határosak.

Az észak nyugati oldalán egy széles völgy húzódik de nem követi a lunáris völgyek formáját. Sem talpazata, sem a határoló hegyláncok nem utalnak törésre illetve süllyedésre. A délkeleti oldalt határolt völgy, viszont tipikusan lunáris völgynek tűnik. Hossza mintegy 100 km, szélessége 7-9 km. Északkelet felé a völgy egy kb. 50 km-es lapos, nevenincs kráterbe torkollik. Mind ez a völgy, mind az északnyugati oldalt határoló völgy - melyek természetesen párhuzamosak egymással - délnyugat felé történő meghosszabbítással a Mare Imbrium középső tájai felé irányulnak.

Érdekes, hogy a Hatfield fényképes atlasz képein hitelesebben jelennek meg a formák (körvonalak) mint a rajzolt Rükl féle atlaszban. (A hitelesség alatt itt azt értem, hogy a távcsőben látottak jobban hasonlítottak a Hatfield képeire.)

2001.március 31. 18.45-20.00. SC 28; S=8-9; 700x.

A Nap még süt, de lebukóban van. Remélem mindjárt a felhők mögé kerül. Rezzenéstelen kép, hőmérséklet 6°C.

A terminátor az Alpesi völgyet szeli ketté. A Hold túljutott a delelésen igen magas deklináción, rendkívül jó látási viszonyok között a műszer jól elbírja ezt a nagyítást is.
A Mare Frigoris északi partján járunk a Gärtner romkrátert vizsgálom (60° N és 62° E) jellegzetesen hexagonális romkráter déli irányban teljesen nyitott, a sáncok elmerültek. Átmérője kb. 100 km. Padozata majdnem sík, mintha egy öble lenne a Mare Frigorisnak. A déli részén egy 7-8 km-es, éles peremű kráter van, mely a Rima Gärtneren kívül az egyedüli "ékessége". A rianás kb 50 km hosszú, kanyargós és ebbe a kis kráterbe torkollik.

Érdekes, hogy a Gärtnernek is egyik átlója pontosan észak felé mutat. Az északi csücskétől mintegy 20 km-re a Democritus kráter közelíti meg a szinte teljesen lepusztult északi oldalakat. (Érdekes, hogy a terminátortól keletre több mint 500 km-re ilyen élesen és plasztikusan látszanak az alakzatok.)

A Gärtnertől délre mintegy 200 km-re található a Lacus Mortis (Halál tava) zengzetes nevet viselő hatszögletű romkráter (8. ábra). A keleti oldal sáncai a tengerbe merültek csak a szinte mértani pontossággal középen lévő Bürg kráter markáns alakja az egyedüli feltűnő alakzat. A Lacus Mortis rianásai és egy rövid kráterlánc alátámasztják a Wasiutynski nevével fémjelzett korábban ismertetett elméletet. A Rimae Bürg rianás a kráter közepéből indul, áttörve a délnyugati sáncot, kifut a Lacus Somniorumba. Ennek iránya párhuzamos a Lacus Mortis északnyugati oldalával. A rianásrendszer másik oldalága ebből a rianásból, ennek közepéből indul dél felé majd mintegy 20 km-rel délebbre átvált vetődéssé, és fokozódó magassággal fut neki a délnyugati sáncnak, de azt nem töri át. A két rianás egymáshoz képest kb. 60-, illetve 120-os szöget zár be. A vetődés nyugati fele az alacsonyabban fekvő síkság, a keleti fele néhány száz méterrel magasabb. A vetődés fala igen meredek, iránya párhuzamos a nyugati oldallal. A Lacus Mortis északi felében egy 8-9 kis kráterből álló kráterlánc sorakozik északi irányban. Hossza kb. 20 km, és párhuzamos a nyugati oldallal. Érdekes, hogy ennek a kráternek is egyik átlója pontosan észak dél irányú.

Közben teljesen besötétedett, már nem látok írni a naplóba. A Hold is eléri a fölöttem lévő erkélyt.

8. ábra

Természetesen még sok hexagonális krátert figyelhető meg:
• Lade romkráter 10°E; 1°S 50 km
• Parry és rimae Parry 8°S; 15W 40 km
• Bonplaud 8°S; 17°W 60 km
• Fra Mauro 6°S; 17°W 80 km
• Walter 33°S; 0° 100 km
• Pitatus 30°S; 14°W 70 km

Ha a perspektivikus torzulást gondolatban kompenzáljuk, akkor még az alábbi kráterek (tenger) is hexagonális jelleget mutatnak.
• Grimaldi 6°S; 68°W
• Mare Crisium
• Langrenus 9°S; 61°E
• J. Herschel 62°N; 40°W
• Wilhelm 42°S; 20°W

Ha a rianások egymást metszik, a metszési szög feltűnően gyakran 60- illetve 120° (9. ábra).

• Rimae Triesnecker 6°N; 5°E
• Rimae Hippalus 24°S; 29°W
• De Gasparis 26°S; 51°W
• Palmieri 29°S; 48°W
• Rimae Ramsden 34°S; 31°W
• Rima Ariadaeus 6°N; 10-18°E
• Rimae Littrow 22°N; 30°E
• Rima Cleomedes 28°N; 56°E
• Rimae Hevelius 2°N; 67°W
 

9. ábra

A hatszögletű kráterek keletkezésére vonatkozóan végső és megfellebbezhetetlen konklúziókat nehéz lenne levonni. A különböző vélemények kutatása, elemzése és egymás mellé állítása lehetővé teszi vagy megkönnyítheti kinek-kinek saját véleményét kialakítani.

Nézzük sokat a Holdat és gyönyörködjünk a formák elképesztően gazdag változatosságán, még akkor is, ha tudjuk, hogy a holdi objektumok tízezreinek minden világításban történő megfigyeléséhez egy élet is kevés lenne. De törekedjünk rá, mert az amatőrök számára ez egy jó játék, sőt sport is, esetleg verseny is, sőt, ha elmélyedünk benne akár tudományos munka is lehet.

Irodalom:

Prof. Dr. Kurt von Bülow: Die Mondlandschaften, Mannheim 1969.
Jeremi Cook: The Hatfield Photographic Lunaratlas, Springer 1998.
J. van Diggelen: Nieuw licht op de Maan, Zenit 1984. juni.
J. van Diggelen: Vulkanismus op de Maan, Zenit 1999. april.
Dr. Bevan French: Maan blijft nog ondoorgrondelijk, Amsterdam 1978.
Joachim Herrmann: S. H. Atlasz, Springer Kft. Budapest 1994.
Hédervári Péter: A Hold fizikája, Bp.1962.
Hédervári Péter Amiről a Hold mesél, Minerva Budapest 1969.
Hédervári Péter: A Hold és meghódítása, Gondolat Budapest 1970.
Carl Koppenschaar: De Maan, Haarlem 1993.
Prof. Dr. F. Link: Der Mond, Leipzig
Mizser A.-Szőke B.: Az észlelő amatőrcsillagász kézikönyve, Budapest 1987.
Mizser Attila: Amatőrcsillagászok kézikönyve, Budapest 1999.
Antonin Rükl: Atlas of The Moon, USA 1996.
Wolfgang Schwinge: Fotografischer Mondatlas Leipzig 1983.
 

Dr. Pál Károly (Astra 2001/3. pp. 6-14.)

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Események

Nincsenek események
JSN Gruve template designed by JoomlaShine.com