… és néhány gondolat, adalék az amatőrizmusról, ennek a szaktudományhoz fűződő viszonyáról, megtűzdelve néhány technikai, módszertani tapasztalattal, elgondolással.

A kalandozások és az amatőrizmus rokonságban vannak egymással; mindkettőt bizonyos könnyedség jellemez, mely viszont alig jellemző a hivatásos szaktudósokra, akiknek elmélyült és felelősségteljes munkája aligha viseli el a könnyed kalandozást.

A hivatásos csillagászt, a szervezett egyetemi képzéssel szerzett tudása alapján megbízzák egy terület kutatásával. Ez, amatőr szemmel nézve, már kötöttséget jelent. A professzionális munkahelyek rendszerint hagyományokhoz, iskolákhoz kötődnek, az ott folyó munkát szinte kötelező módon befolyásolják a felsőbb irányítás tervei és a racionális munkamegosztás is. Ezzel szemben az amatőr maga választja ki a művelendő területet. Minden amatőrnek vannak aktuális és kedvenc vizsgálódási területei, melyeket meglévő eszközei és a terület iránt kialakult vonzalma együttesen határoznak meg. Maga választja ki a terület műveléséhez szükséges előtanulmányokat, és nem kötik a munkahelyeken sokszor kötelezően követendő premisszák.

Hogy mi az amatörizmus mozgatórugója? Talán az emberi játékosság? A homo ludens elve? Valószínű ennél több! Talán a tudásvágy? Az élő organizmusok önkéntes tanulási ösztönének megnyilvánulása? Egyféle tájékozódási reflex? Vagy a normál hivatáson vagy megélhetést biztosító munkán felüli alkotásvágy, erőfitogtatás, esetleg a külvilág felé történő nyitottságnak a jele? Ez mindenképpen emberi dolog, természetes és tiszteletre méltó is.

De talán egy másik emberi tulajdonságnak a rend-nek, a törvényszerűségeknek az ösztönös keresése, melyet, ha megtalálunk, és felismerünk igyekszünk közre is adni.

Elképzelhető, hogy a rendkeresés és a felismerés majd ennek kifejezési formája magasabb szintre emelkedik, és művészetté nemesül – de ez egy másik műfaj.

Ha valaki a számok, mennyiségek, az arányok világában keresi a rendet – matematikával fog foglalkozni; ha a színek, és formák között keresi a harmóniát akkor képzőművész lesz; ha valaki a kozmoszban kutatja az összefüggéseket, akkor csillagász.

De hát mi a különbség a profi és az amatőr között? Nyilván való, hogy a képzettségi szint az egyik, talán a legfontosabb különbség; a hivatás-szerűség mértéke a másik (a profi abból él, hogy csillagász). Végül a profi technikai eszköztára sem hasonlítható az amatőréhez. Ennek megfelelően a művelt területek között is lényeges különbség van, nem csak mélységbeli-, de minőségbeli is.

Vannak ugyanakkor a csillagászatnak olyan területei is, ahol a kutatás eredményességének tekintetében az amatőrök néha előnyösebb helyzetben vannak. Egyes – amatőr eszközökkel is megfigyelhető – területeken a szervezett amatőrök kutatása a nagyszámú megfigyelő révén, a ráfordított idő mértéke miatt eredményesebb lehet. Például a meteorrajok megfigyelésénél, a Holdon pedig az LTP-k keresésénél stb.

A nagyszámú amatőr által végzett kutatás potenciális eredményességét igazolja az 1920-tól a 40-es évekig terjedő rádióamatőr tevékenység, melynek oroszlánrésze volt a távolsági rádióösszeköttetések feltételeinek kutatásában – és eredmények elérésében.

A húszas években a hivatalos műsorszórás a hosszú- és középhullámon történt. A rádióamatőröket kitiltották ezekről a sávokról (zavarták a műsorszórást) akik „lejjebb” kényszerültek menni a hullámhossz tekintetében, a rövidebbek felé. Működésük során fedezték fel a földünket körülvevő ionoszféra szerepét az elektromágneses rezgések (rádióhullámok) terjedésében.

Még a hivatásos adók a közép- és hosszúhullámú sávban több száz kilowatt teljesítménnyel és óriási méretű antennarendszerekkel dolgoztak a néhány száz kilométeres távolságok áthidalásához, addig a rövidebb hullámhosszokon működő amatőr adókkal 20-30 W-os teljesítménnyel tízezer kilométereket, földrészeket hidaltak át. Ők fedezték fel, hogy az ionoszféra néhány rétege mintegy hatalmas tükör működik, mely néhány száz kilométeres magasságban körülveszi földünket. Ez a földről kisugárzott rádióhullámokat visszaveri a földre, mely azt ismét visszasugározva már egy gyengébb jel is körbejárhatja a földet. (ez teszi lehetővé a kis teljesítményekkel dolgozó amatőr-tevékenységet)

Ez a visszaverődés azonban nem állandó jellegű, hanem évszakonként, sőt napszakonként változó; függ a visszaverő réteg nap által történő megvilágításától és az alkalmazott rádiójelek frekvenciájától is. Ezt a bonyolult összefüggés-rendszert kutatták ki az amatőrök és foglalták rendszerbe szenvedélyes buzgalommal és határtalan munkaráfordítással. (Ismeretes, hogy a magas légköri gázok atomjait a Nap részecskesugárzása gerjeszti, mely, mint sarki fény, azaz egy csodálatos természeti jelenség válik láthatóvá.)

Ezeket az eredményeket használták fel később a hivatásos rádiózásnál és – talán hálából – a rövidhullámok széles mezőjéből, néhány keskeny hullámsávot meghagyva, az amatőrök kizárólagos használatára engedtek át.

Az amatőrnek természetesen – a puszta szemlélődésen túl – joga van következtetéseket is levonni, hipotéziseket kialakítani és a látottak, megfigyelések alapján esetleg a vizsgált terület szakirodalmának megismerése után összefüggéseket és konklúziókat megfogalmazni. Természetesen joga van a tévedésekhez is, de elvárható, hogy következtetéseit a saját megfigyelései alapján vonja le. Véleményem szerint ez már az amatőr tevékenységnek egy magasabb szintjét jelenti.

Itt elértünk egy olyan elvi kérdéshez, melynél erősen megoszlanak a vélemények. A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy: amatőr csillagásznak tekinthető-e valaki, aki ismereteit kizárólag az irodalomból, tehát mások kutatásai alapján mások, megfigyeléseiből meríti és saját megfigyeléseket nem végez? Nyilvánvalóan rengeteg csillagászati ismeret van, amihez másként, mint a szakirodalmon keresztül nem lehetne hozzáférni. Ilyenek pl.: a kozmológiai és kozmogóniai ismeretek, a csillagászat óriási területeinek részletkérdései és jóformán minden, ami kívül esik az amatőr távcsövek hatósugarán. A véleményem az, hogy az aktív tevékenység nélkülözhetetlen eleme az amatőrizmusnak. Az amatőr eszközök készítése, a meglévő eszközök továbbfejlesztése és az ezekkel végzett önálló megfigyelések valamint a hozzáolvasott tanulmányok alapján kialakított következtetések, hipotézisek kialakítása adják az amatőrtevékenység lényegét. Lehet, hogy ezek a hipotézisek és következtetések nem állják ki a szigorúan tudományos bizonyítás minden kritériumát, de akkor is aktív csillagászati tevékenység, mely saját megfigyelésekre és saját irodalom – tanulmányozásra támaszkodik.

Ez erőpróba is, és még az is megbocsátható, ha a tevékenységben a versenyszellem is helyet kap.

Völgyek a holdon

A völgyek nem a legjellegzetesebb felszíni formációi a Holdnak. Míg kráterekből, gyűrűs hegyekből ezernyi található, addig az ún. völgyekből még a Rükl féle Holdatlasz is mindössze tizenegyet nevesít meg; ugyanakkor a keskenyebb rianásokból (rima, rille) több mint nyolcvanat említ.

A múlt év júliusától, pontosabban: 1999. júl. 20-án, 21-én, aug. 22-én, 23-án, okt. 15-én és 2000. máj. 09-én kalandozgattam völgyeket keresve a Holdon.

Minden alkalommal több órát töltöttem a távcső mellett. A megfigyelést kényelmesebbé és talán eredményesebbé is tette, egy Zeiss binokulár-benéző használata. A bejövő fény kétfelé osztásával és a készülékben lévő prizmák fénycsökkentő hatása miatt a fényesség nem volt zavaró mértékű, bár a Celestron-11–es, Schmidt-Cassegrin teleszkóp sok fényt gyűjt össze.

Egy pozitív nyújtó taggal (40 mm-es erfle okkulár) a 2800 mm-es Schmidt-Cassegrin tubussal és az 1.6 ×-es benéző szorzóval majd az 5 ×-ös okkulárokkal mintegy 450×-es nagyítást értem el az 5 ívperces látómezőben. (Ilyen nagyítás és látómező mellett csak igen stabil mechanikával, és óragéppel lehet dolgozni. Fontos a kényelmes testtartás is, lehetőleg ülve végezzük a megfigyeléseket.)

Ezzel az optikai összeállítással egyenes állású, oldalhelyes képet kapunk, amely megkönnyíti az azonosítást a legújabb térképekkel, ahol szintén a hagyományos földi térképtájolást használják.

Miután a legtöbb amatőr az Alpesi-völgyet ismeri meg először, ennek jellegzetes arányait, formáját tartja a völgyi formációk etalonjának.

Az Alpesi-völgy a Mare Imbrium északkeleti oldaláról indulva átszeli az Alpokat és kifut a Mare Frigorisba. Koordinátái N 49 fok; E 0-7 fok. Hossza 180 km, átlagszélessége 15 km.

A magyarban a völgy terminus nem a legtalálóbb. A földi völgyek zömének formája elüt a holdbeliekétől, mert keresztmetszetük V, esetleg U alakú, és keletkezésük is másként zajlott le. Ez a vélemény akkor erősödött meg bennem, mikor először láttam meg nagyobb nagyítással az Alpesi-völgyet, mikor is látható lett a meredek partoldal és a sík padozat. Lenyűgöző látvány volt a kelet-délkelet felől jövő megvilágításnál feltűnő északi partoldal világos, meredek fala, mely egyáltalán nem emlékeztetett a földi völgyek lankás formáira. A földi völgyek kialakulására jellemző, hogy a tektonikus mozgások az üledékes kőzeteket redőkké gyűrik, míg a Holdnál redőtektonikával nem találkozunk. Itt a legtöbb esetben a magmatikus eredetű kőzetek törési tektonikája hozza létre a szakadékszerű formációkat.

1999. július 20., 21.00 h-tól 22.30 h-ig. Nyugodtság: 6, átlátszóság: 4. A Hold kora: 6 nap 17 óra.

A fent említett technikával először láttam az Alpesi-völgyet, ahol az eddigiekhez képest több részlet mutatkozott.

A völgy nagyjából nyugat-keleti irányú; nyugat felé mélyen belevág az Alpok szeszélyesen szaggatott nyugati felébe, majd kelet felé egyre alacsonyabb hegyek között fut ki a Mare Frigoris síkságába. Miután a napsugarak délkelet felől világították meg, főleg a völgy északi oldala volt megfigyelhető. Nyugat felé haladva az első 50 km-en a magas, 2–3 ezer méteres hegyek teljesen elfedik a szemünk elől a völgy belsejét. Feltehetőleg le is szűkítik a völgy bejáratát. Bár az alacsony napállás miatt a déli oldali hegyek szinte teljesen beárnyékolják a völgy padozatát, mégis jól látszik, hogy a völgy alja sík. A függőleges partoldalt kb. 300–600 m magasra becsültem, kivéve a nyugati 50–70 km-t, ahol az északi part 1000 m-nél magasabb hegyeit mintha késsel vágták volna kétfelé.

Első benyomásom az volt, hogy ez a formáció olyan, mintha a Mare Imbriumot a Mare Frigorissal összekötő völgy egy tengerszoros lenne, ahol a szorosban lévő víz egy szintben áll a két tenger vízszintjével. Emlékeztetett a Márvány-tengert az Égei-tengerrel összekötő Dardanellákra és a Korinthoszi öbölre is.

G. Fielder angol holdkutató a völgyek és rianások keletkezésének magyarázatánál utal a legősibb Puiseux féle töréshálózatra. A holdfelszín a kihűlési folyamatban összehúzódik és a leggyengébb helyeken törések, repedések jönnek létre.

„Függőleges irányú gyengeségi zónák alakulnak ki, és ezek repedésekhez vezettek.” (Fielder)

E repedésekből előtörő láva, elönti azokat, és ez alakítja ki a völgysík padozatát. Ha a szilárd kéreg repedése sík vidéken történik, völgyek nem alakulnak ki, mert általában a repedéseken kiömlő láva szintje az izosztázia (kéregegyensúly) alapján magasabbra emelkedik, mint az eddigi kéregfelszín, és szétterülve újból síkság alakul ki. Ha az izosztázia a kéreg felszínnél alacsonyabb szinten állítja meg a láva emelkedését a sík területen, akkor rianások jönnek létre.

Előfordul, hogy a sík területen a nyomáskülönbség értéke olyan, hogy csak kevéssé emelkedik az eredeti fölé, akkor ott gerinc alakul ki. Ha a törés két oldala között szintkülönbség van, és a lávaömlés elmarad, akkor vetődés alakul ki. Ennek egyik legszebb példája a Rupes Recta (egyenes fal, vagy ismertebb nevén: Nagy Fal).

A völgyeket, feltételezhetően a hegyes vidéken bekövetkező repedéseket feltöltő, majd megszilárduló láva alakítja ki, így hozva létre a meredek oldalfalakat, és a sík padozatot.

1999. július, 21., 20.00 h-tól 22.30 h-ig. Nyugodtság: 8; átlátszóság: 4-5. A Hold kora: 7 nap 16 óra. A megfigyelés tárgya ismét az Alpesi-völgy.

A tegnapinál kedvezőbb látási viszonyok, valamint a Nap beesési szögének növekedése miatt, további részletek váltak láthatóvá. A tegnap még majd az egész völgypadozatot elborító árnyék visszahúzódott egy kissé, így láthatóvá vált a völgy aljának nagyobb része. Ekkor pillantottam meg először, közelítőleg a völgy tengelyén vonuló rianás egy részét, a völgy keleti felén, egy hajszál vékony vonal formájában.

Az Alpesi-völgy közepén végighúzódó rianást W. H. Pickering amerikai csillagász fedezte fel 1891-ben. Amatőr távcsövekkel csak kivételesen jó látási viszonyok mellett és meghatározott napállásnál válik láthatóvá.

Hogyan jöhet létre a völgyekben látható, általában, közel a völgy tengelyében húzódó rianás vagy gerinc?

Feltételezhető, hogy a kéreg további lehűlésével és szilárdulásával az összehúzódás is folytatódik. Természetes, hogy az egyszer már megrepedt felszín lesz a leggyengébb sávja a kéregnek, joggal tételezhetjük fel, hogy a repedést kitöltő, és részben már megszilárdult láva itt fog a feszítő erő hatására valahol elrepedni, létrehozva egy rianást. Azért a középvonal táján következik ez be, mert a hidegebb kéreghez közelebb lévő lávatömegek mélyebb rétegekben is megszilárdultak már az intenzívebb hőleadás miatt, és a leggyengébb pontjai a kéregtől legtávolabb fekvő területek lesznek, melyek a törésvonal illetve a sáv geometriai közepe táján találhatók (lásd a rajzot).

A rajz alapján könnyen belátható az, hogy a kéreggel érintkező területek hamarabb szilárdulnak meg, mint a belsőbb területek.

Völgyek után kutatva kalandoztam el az Alpesi-völgytől jó messze délre, a Rheita-kráter körüli völgyekhez.

1999. október 15., 18. 30–19.45 h-ig. SC 28; 350×. A Hold kora: 6 nap és 5 óra. Nyugodtság: 7; átlátszóság: 4. A Rheita-kráter koordinátái: 37,1 fok S; 47,2 fok E.

A kráterről sokat nem lehet elmondani; kör alakú, 70 km átmérőjű sík talpazatú képződmény, egy központi csúccsal. A kráter benyúlik a tőle nyugatra lévő, és déli irányban messze elnyúló völgyi rendszerbe, a Rheita-völgybe. Ez a völgy krátereknek és völgyeknek egymásba fonódó láncolatából áll. Tagjai: Joung-kráter, Joung D-kráter, Mallet D, K valamint I kráterképződmények. Ezek együttes hossza eléri az 500 km-t. Feltételezhető, hogy ez keletkezése idején egy egységes törésvonal volt, de a később kialakult fiatal kráterek, eltorzították. Különböző szakírók, ezen képződmények más-más tagjait számítják be a völgy rendszerébe. Összetett formai szerkezete, lejtős oldalfalai miatt nem jellegzetes holdbeli völgy.

A Rheita-krátertől északkeleti irányban 30 km-re kezdődik a Rheita E-kráter melyet az elnevezése alapján kráternek minősítettek, de formája inkább völgyi jelleget mutat. Méretei: 80 × 30 km. Határozott körvonalú, szakadékszerű képződmény, síknak tűnő padozattal, meredek oldalfalakkal.

A Rheita E-krátert később alaposabban megfigyeltem. 2000. május 9-én. 18.00– 20.00-ig. SC 28; 450×. A Hold kora: 4 nap, és 11 óra. Nyugodtság: 7; átlátszóság: 3-4. A megfigyelés kezdetekor a Nap még sütött. Az égbolt kissé fátyolfelhős volt, de később kitisztult.

A keleti megvilágításnál jól látszik a meredek nyugati partfal. Az északkeleti felén, a hossztengely mentén egy gerinc húzódik, 20-30 km hosszan. Feltételezhető, hogy a leggyengébb pontban repedt meg ismét a szilárd felszín, és az izosztázia törvényének megfelelően lávakitüremkedés alakult ki.

Annál inkább is repedéssel – esetleg beszakadással – létre jött völgynek tűnik, mert a kráterekre inkább jellemző külső lejtőnek semmi nyomát nem láttam. (Ezt azért említem, mert mint a NASA Catalogue Of Lunar Nomenklature, mind a Rükl féle Mondatlas az azonosítási jele alapján, kráternek minősíti.) az is igaz, hogy a Mondatlasban egyes helyeken krátervölgynek is nevezik.

Ugyancsak völgykeresés címén történt kalandozásom során jutottam el a Sinus Iridum vidékre a Jura-hegység mögé.

1999. Augusztus 22-én, 21.00–22.00 h-ig; Nyugodtság: 8; átlátszóság: 4. A Hold kora: 10 nap 9 óra. SC 28; 350×.

A Sinus Iridum a Mare Imbrium egyik legfeltűnőbb alakzata, annak északnyugati peremén. Átmérője mintegy 250 km. Ezt a hatalmas öblöt övezi a Montes Jura. A hegység nyugati és északi oldalán helyezkedik el a Sharp, és a Bianchini-kráter melyek között húzódik egy völgy. A völgy közepének koordinátái: W 37 fok, N 47 fok.

Ennek a völgynek az elnevezésével adós marad, mind a Fotografischer Mondatlas, mind a Rand McNally hivatalos Hold térképe (mely egyébként 1500 holdi formáció nevét és koordinátáit tartalmazza). De még a Hatfield féle fényképes Holdatlasz, sőt még a Rückl féle Holdatlasz is. Számunkra ez azért érdekes, mert az említett völgy főbb jellemzőit tekintve tipikus és példaszerű: meredek oldalfalakkal, és sík padozattal. Hossza 110 km, átlagszélessége 15 km. A Jura középső szakaszától 15 km-re, azzal majdnem párhuzamosan húzódik. A völgy partvonalától kifelé nem lejtős a környezet, tehát nem kráter, hanem inkább szakadékszerű. Kevésbé ismertsége talán annak tudható be, hogy elhelyezkedése miatt csak rövid ideig kerül kedvező megvilágításba, továbbá, hogy közel van a Hold peremhez, ráadásul megbújik a Jura hegység árnyékában.

Igazi kalandnak számít az a kirándulás, amit a szakadékokkal, törésekkel, vetődésekkel és rianásokkal szabdalt területen az Aristarchus kráter környékén tettem, ahol a Schröter völgy is található.

1999. augusztus 23., 20.00–22.00 h-ig. Nyugodtság: 8; átlátszóság: 4. SC 28; 450×.

A formája nem a szokványos holdbeli völgyeké; egy szinusz hullámokkal modulált félkört ír le. Az Aristarchus és Herodotus kráterek közötti területről indul el, és egy kb. 100 km átmérőjű félkört alkot. A völgy keresztmetszete egy szabályos holdi völgyforma, meredek partokkal és sík padozattal. Szélessége az „indulásnál” 10 km, mely fokozatosan csökken, és a „végén” 3 – 4 km-re keskenyedik, majd hirtelen egy néhány száz méter széles rianásban folytatódik. Hossza kb 160 km. A mélységét 3 – 500 m-re becsültem.

Ez a környék tele van rendkívüliségekkel. Carl Koppesaar holland csillagász De Maan c. könyvében, mint a környék egyik nevezetességét írja le, hogy az Aristarchus kráterben nem csak az Apolló 11 legénysége (1969) észlelt fények felvillanását, hanem azidőben két német amatőrcsillagász is. Egyébként, mint ismeretes, ez a kráter a legfényesebb területe a Holdnak. Hasonlóan az Alponsus kráterhez, itt is láttak fluoreszkáló fényeket a Hold felszínére kitóduló gázfelhőben. Valószínűnek tűnik, hogy egy korábbi vulkanikus tevékenységnek késői utórezgését észlelték. Ennek a jelenségnek a magyarázatával számos holdfelszín kutató, geológus mélyebben foglalkozott, és ezzel kapcsolatban számos elmélet született.

Érdekessége még természetesen e területnek azon tulajdonsága, hogy a minden valószínűség szerint a kéregben kialakult feszültség keltette repedés nem egyenes vonalban, hanem szokatlanul szeszélyes formában tört utat magának a Schröter völgynél. Az Aristarchus krátertől északra fekvő területek is vetődésekkel, rianásokkal szabdaltak.

A Herodotus krátertől nyugatra és északra fekvő terület – melyet félkör alakban átszel a Schröter völgy – mintha egy magasabban fekvő, apró kráterekkel és kis dómokkal tarkított fennsík lenne, melyet az Oceanus Procellárum vesz körül, mint szigetet a tenger.

Elmondható, hogy a Hold egyik legizgalmasabb látványát nyújtó területe ez.

Természetesen még tucatszám léteznek olyan völgyek a Holdon, melyekről feltételezhető, hogy az előzőekben leírt módon jöttek létre. Ezeknek keresése, feltérképezése, és összevetése különböző szerzőktől származó töréshálózatokkal, igazi amatőrtevékenység lenne.

Dr. Pál Károly (Astra 2001/2. pp. 6-12.)

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Események

Nincsenek események
JSN Gruve template designed by JoomlaShine.com