Az első, érdekesnek tűnő fehér foltot még l997-ben figyeltem meg egy 20 centis newtonnal. Akkoriban még nem foglalkoztam rendszeres megfigyelésekkel, csak rácsodálkoztam a földön kívüli objektumok közelhozott részleteire. Így az időpontra sem emlékszem pontosan, csak arra, hogy a megfigyelt világos folt az Alpesi-völgytől délkeletre, általam „kősivatag”-nak nevezett területnek a közepére esett

A későbbiek során majd minden alkalommal láttam ezt a környezetétől feltűnő módon elütő területet.

Mindenki által ismeretes, hogy a világos és sötét tónusok, tehát a fény-árnyék szülte kontrasztok teszik lehetővé bárminek a vizuális észlelését, tehát a holdbeli alakzatokét is. Az is természetes, hogy az objektumok megvilágítottságától, az azokról visszaverődő fényektől függően lehetnek általában a felületek világosak, vagy sötétek.

Ami a szóban forgó világos foltnál szokatlan és érdekes volt, az az, hogy ez a terület bármely napállásnál, bármely beesési szögnél világosabb volt a környezeténél. A jelenség valódiságának igazolására átnéztem a Fotografischer Mondatlas vonatkozó felvételeit, és bár meglepetéssel, de egyúttal jóleső érzéssel is tapasztaltam, hogy majd valamennyi felvételen látható volt a fehér folt.

Ezután kezdett igazán érdekelni a dolog, és megpróbáltam keresni a jelenség magyarázatát. Először a terület speciális morfológiai (barázdáltsági) tulajdonságára gyanakodtam. Miután ez nem tűnt eredményesnek felvetődött bennem az is, hogy a Hold belsejéből felszabaduló és elterülő gázok fényvisszaverődése okozza ezt (emlékezve Kozirev Alphonsusbeli gáz észleléseire). Mivel a jelenség hosszú ideig változatlannak tűnt - ami ellentmondott a gázok viselkedésének - ezt a lehetőséget is elvetve terelődött a figyelmem a terület különös anyagösszetételére, illetve finomabb szerkezeti tulajdonságára. Ehhez azonban a holdi vulkanizmus irodalmának tanulmányozására volt szükség.

Később egy nagyobb távcsővel, 500x-os nagyítással (binokuláris benézővel és a megfigyelést kényelmesebbé tevő egyéb módszerek alkalmazásával) ismét szemügyre vettem a foltot. 2000 április 14-én 21:22 óra között, magas deklinációnál, a delelési pont körül. Az eredmény, a mintegy 15 km átmérőjű kör alakú világos folt közepén egy kb. 2 km-es, eddig még nem látott kis kráter, mely egy igen enyhén domború, igen lapos dóm tetején „ül”. Az eddig homogénnek tűnő világos mező most már árnyaltabb képet mutatott. A kráter környezetében a legvilágosabb, majd koncentrikusan, fokozatosan csökkenő tónussal, de még éles kontúrral fejeződik be. A kör peremén további két, a középső kráternél valamivel nagyobb krátert találtam.

A terület koordinátái: 4° E és 45° 30’N (A távcsőben ezt úgy találjuk meg, hogy az Alpesi-völgy közepét egy egyenessel összekötjük a Cassini A kráterrel, és az egyenest megfelezzük. A felezési pont a fehér foltra esik.)

Az eindhoveni Philips és az utrechti Sonneberg obszervatóriumban kapcsolatba kerültem amatőr csillagászokkal. A Philips obszervatóriumban, megfigyeléseket is végeztünk egy 400 mm-es newton távcsővel. A Sonnebergiben számos folyóiratot, könyvet valamint atlaszokat és posztereket kaptam. Itt még könyvkölcsönzéssel is foglalkoznak. (Egyébként e régi, patinás megfigyelőhelyeket sorra megkapták az amatőrcsillagász szervezetek; a nagyvárosi fények és nem utolsósorban a technikai avulás miatt ezeket a műszereket a hivatásos csillagászok már nem használják).

A Jeremi Cook által szerkesztett The Hatfield Atlas of the Moon kitűnő vonatkozó felvételeinek mindegyikén látható a világos folt minden napállásnál, de a folt közepén lévő kráter nem látszott a képeken. A legrészletesebb holdtérképen a Rükl féle Mondaatlaszban végre igazolását találtam eddigi megfigyeléseimnek. Egyedül ezen a térképen tüntették fel a kör alakú folt közepén a kis krátert.

Ezek után már tudatosan kezdtem keresgélni további foltokat, és szinte mindegyiknél találkoztam – általában kis méretű – 1-2 km-es kráterekkel, melyek nagy része a foltok közepén volt található. Ezeket már nem lehetett a véletlenek játékának tekinteni és utaltak a Holdon lejátszódó vulkanikus folyamatokra és okot adtak arra a feltételezésre, hogy a jelentkező albedó növekedést e kis kráterekből vulkánikus úton feltörő és szétszóródó különleges anyagok okozzák.

Az amerikai Apolló-program keretében történő holdra szállások, majd ezek eredményeinek elemzése előtt a holdi kráterek képződésére vonatkozó elméletek két nagy csoportja között (vulkánikus tevékenység, illetve becsapódásos úton) nagyjából egyensúly volt. Az Apolló-program után, a Holdról hozott 382 kg kőzet átvizsgálása, majd a Hold körüli pályán keringő űrhajók és orbiterek videó felvételeinek kiértékelése után az egyensúly eltolódott úgy, hogy az elemzések főleg a becsapódásos elméleteket támasztották alá.

Számos kutató szerint teljesen egyértelmű, hogy „a holdi kráterek becsapódásos kráterek” írja J. van Diggelen holland geológus egyik, l984-ben írt tanulmányában. (Zenit holland csillagászati folyóirat 1984 júniusi számában) – feltehetően Dr. Bevan French amerikai geológusnak, a NASA munkatársa az Apolló programot méltató tanulmányának sugallatára. (Érdekes, hogy Diggelen 14 évvel később, 1998-ban írt a holdi vulkánizmusról szóló tanulmányában már tágabb teret ad annak a feltételezésnek, hogy a vulkánizmusnak mégis csak döntő szerepe van a Hold felszíni arculatának kialakulásában. (Zenit folyóirat 1999, áprilisi szám)

Hogy is szólhatnánk bele, hogyan vitathatnánk a nagyok véleményét mi amatőrcsillagászok? Legfeljebb kis amatőrtávcsöveink teljesítménye engedte mértékig terjedő megfigyeléseink, illetve a rendelkezésünkre álló szakirodalomból levonható következtetések alapján mondhatjuk el szerény véleményünket. Sokszor már a külföldi irodalom fordításánál is nehézségekbe ütközünk. Pl. a hollandul megjelent tanulmányt először németre fordítja a Hollandiában élő német anyanyelvű fordító, majd ezt kell áttennem magyarra hallás útján, kapásból. Az előbb említett idézet így szól hollandul: „Maankraters zijn inslagkraters.” Ennek az egyszerű mondatnak a német fordítása így hangzik: „Die Mondkráters sind Einschlagkraters.” Ennek magyar fordítása igen egyszerű: „A holdi kráterek becsapódásos kráterek”. A magyar nyelv szerint ez egyértelműen azt jelenti, hogy „Minden kráter becsapódásos kráter.” Miután ez a kijelentés túl merésznek tűnt, rákérdeztem a fordítóra, hogy ez a holland nyelvben kizárólagosságot fejez-e ki? A válasz nemleges volt! Ez némileg megnyugtatott, mert részben a megfigyeléseim alapján, részben az irodalomból következtetve ez a kijelentés szerintem nehezen egyeztethető össze mind a hexagonális kráterek feltételezett keletkezésével, mind a dómok kürtőinek (melyek szintén kráterek) kialakulásával, mind a fehér foltok krátereinek képződésével.

Felmerül a kérdés. Mik is azok a fehér foltok és hogyan jöttek létre?

Miután bebizonyosodott, hogy a felszín anyagösszetételének köze van a jelenséghez, feltételezhető, hogy vagy vulkanikus tevékenység során keletkeztek, vagy meteoritok becsapódásával dobódtak ki olyan anyagok, melyeknek reflexiója magasabb vagy alacsonyabb értékű.

A választ az Apolló 17 asztronautái által felfedezett narancsszínű anyag elemzése adja meg, amit Cernan és Schmitt geológusok találtak a Shorty kráterben, 1972 decemberében, a Taurus-hegységben. Ez a narancsvörös anyag néhány tized milliméter átmérőjű üveggömbökből áll. H. G. Thode és C. E. Rees geológusok véleménye szerint „a vizuális megfigyelés szemszögéből nézve a narancsszínű üvegszemcsék sokkal feltűnőbbek, mint más üvegminták”. (A filmvetítéseknél alkalmazott vászon, a matt fehér ernyőhöz képest sokkal erősebb reflexiós tulajdonsága valamint az a jelenség, hogy a reflexió mértéke erősen függ a fény beesésének szögétől, alátámasztja ezt a megfigyelést.)

Az üveggyöngyök keletkezésére vonatkozóan több elmélet is született. Az egyik szerint ezek vulkánikus úton a lávaforrás „esőcseppjeiből” képződtek, ahol a mélyből – talán a Hold köpenyéből – kilövellő olvadó anyag keveredett az üveggel. Így alakult ki a lávaforrás körül egy világos réteg – ha a szemcsék narancsszínűek – vagy egy sötétebb réteg, ha a szemcsék apróbbak és feketék! A keletkezett szemcsék ugyanis először narancsszínűek, de a többszöri olvadás és szilárdulás az ismételt kikristályosodás során egyre apróbb és feketébb szemcséket hoz létre. A feketére válás tehát, egy többször ismétlődő olvadás-szilárdulás processzus eredménye. Erre számos példa hozható fel: pl. a Bode kráter környékén, illetve az Alphonsus kráterben, ahol néhány apró krátert találhatunk fekete hálóval.

A másik elmélet szerint a meteoritok becsapódása révén módosult anyagok albedoja változik meg. Ezt az elméletet képviselte J. van Diggelen is, aki egy korábbi tanulmányában (1984) részletesen meg is indokolja ezt. A földi példákra hivatkozva jelentette ki: „A közelmúlti földi becsapódások vizsgálata új, értékes adatokat hozott. Ha egy meteorit a földbe csapódik, olyan nyomás alakul ki, mely egy pontból minden irányba szuperszonikus sebességgel tovaterjed. Ez a sebesség nagyobb, mint az, amely egyszerű nyomás hatására alakulna, ki és a környező anyagokat összetömöríti. A lökéshullámok az anyagok molekuláira nagy nyomást kifejtve azokat átstrukturálják, esetleg megolvasztják, és üvegszerű anyaggá alakítják. Az átalakulásnak számtalan fázisa lehet, mely fázisok a különböző becsapódásos kráterekben megtalálhatók. A kvarcnak ilyen módon kétféle módosulása jöhet létre: a coesiet és a stishoviet. E két ásványt addig, míg azokat a kráterekből ki nem bányászták csak laboratóriumi körülmények között tudták előállítani. A természetben ez az anyag csak nagy nyomás hatására a föld mélyében alakulhat ki. Földfelszínen csak meteorit becsapódásnál jöhet létre. Kisebb nyomásnál a kőzetekben lamellák alakulnak ki, míg nagyobbnál a diaplektish-glas. A holdon ezek az anyagok a regolitban találhatók. A holdi kőzetekben talált üveggyöngyök és ezek különböző módosulásai a holdi kőzet megolvadásával és ennek kondenzációjával keletkeztek.”

Nemcsak a fehér foltokra, de a csillagászati megfigyelések és ebből származó konklúziók esendőségére is utal a Linne kráterrel kapcsolatosa történet.

A mai megfigyeléseink szerint a Linne egy kisméretű, 2,5 km átmérőjű és 600 m mély, feltűnően világos környezetű kráterecske a Máre Serenitatis nyugati felén. 28° N és 12° E koordinátákon. Kisebb távcsövekkel csak egy kb. 18 km átmérőjű világos folt. Így volt ez látható régen is 1866. október 16-ig – csak a világos haló volt halványabb – mikor is Julius Schmidt német asztronómus „megkongatta a vészharangot”, mert úgy látta, hogy a kráter eltűnt és helyette – illetve annak helyén – egy nagyméretű fehér folt keletkezett. Később a folt közepén egy mélyedést látott. Akkoriban az volt a vélemény hogy láva folyt ki a kürtőn, vagy gőzök szivárogtak a felszínre, mely fehér halóként látszott a kráter körül. W. Pickering amerikai csillagász szintén látta a fehér foltot. Azt gondolta, hogy hó, vagy dér, melynek valószínűségét alátámasztotta az akkori holdfogyatkozás is. Röviddel ezután kisebbedni kezdett a fehér folt.

A 70-es években az Apolló program során felvételeket készítettek a kráterről. Ezeket elemezve azt a megállapítást tették, hogy a Linne egy fiatal becsapódásos kráter, melyből a fehér anyagot a becsapódás szórta ki. Az ez előtti megfigyelések tévesek voltak?

Főleg az amerikaiak által vélelmezett becsapódásos elméletek kizárólagosságával és a vulkánizmus szempontjából teljesen halott Hold elméletével szemben közölte J. van Diggelen azt a feltételezését, hogy a holdon még ma is lehetséges vulkanikus tevékenység. (1999 Zenit folyóirat. Ez volt Diggelen utolsó tanulmánya, még az évben elhunyt.) Ezt, a Linne kráterrel kapcsolatos, már említett megfigyeléseken kívül alátámasztják a Kozirev által 1959-ben leírt jelenségek és E. Barr és J. A. Greenacre amerikai kutatók, a Lowell obszervatórium munkatársainak 1963 október 27-én tett megfigyelései – melyek szerint a Schröter-völgy mentén és az Aristarchos délnyugati, belső lejtőjén világos, narancsvörös foltokat észleltek, melyeket vagy kiömlő láva, vagy a belülről kiszivárgó gázok okozhattak. Ezt igazolják továbbá az Apollo 11 legénysége által vizuálisan észleltek és ugyanabban az időben két német amatőrcsillagásznak az Aristarchos-ban tett megfigyelései is. Ezekről is Diggelen számolt be a már említett tanulmányában.

Néhány világos folt megfigyelése:

2000. augusztus 8-án 19:45 h-kor, a Hold kora 8 nap és 20 óra. A nap még süti a kertvárosi magas házakat. Fehér foltok után kutatok az Albategnius-tól keletre. Nagyítás 550x. A Descartes kráter északkeleti vidékén a környezetétől erősen elütő ovális világos folt. Mérete kb. 25 km. Koordinátái: 11° S és 16° E. A keleti megvilágításban enyhén domborúnak látszik. Az ovális foltnak két kürtője is van, melyek átmérője 2 és 3 km. Egyformán „világítanak”. Tőlük északkeletre kb. 20 km-re másik két világító belsőjű kis kráter ül egymástól mintegy 5 km-re. Az említett kráterek mintha ugyanannak az izzó forrásnak lennének nyitott ablakai.

Ettől nem messze, ugyanakkor figyeltem meg és rajzoltam le egy „szabályos”, kb. 10 km átmérőjű fehér foltot az Albategniustól délkeletre kb. 120 km-re. Koordinátái: 12° 20’ E és 18° 20’ S. A fehér folt határozottan domborúnak látszik. A nyugati oldala enyhén sötétebb a keleti megvilágításban. Pontosan a közepén világit a kb. 2 km átmérőjű kürtője.
Még azon a napon 20:30-kor kerestem fel a jól ismert Cenzorinus kráteret. Az előbbi területhez nem messze a Theophilus krátertől észak-északkeletre a Mare Tranquillitatis déli partján található az egyik legismertebb, világos halóval övezett kráter a Cenzorinus. Átmérő: 3,8 km, koordinátái: 32° 40’ E és 0° 30’ S.

Ez a világos mező, homogén tónusú síknak tűnik. A folt határvonala nem szabályos kör; sötétebb tónusú beöblösödések torzítják el. Dél felöl két sötétebb alakzat nyúlik a mezőbe a mellékelt ábra szerint. A kráterből kiömlő láva, feltehetően az alacsony viszkozitása miatt laposan terült szét. Nyugati megvilágításnál sem látszik a keleti oldal sötétebbnek.
 

2000. augusztus 9-én 21 órakor a közelben lévő Proculus kráterre irányítottam a tubust. Ez a 25 km átmérőjű extrém módon világos objektum a Mare Crisium nyugati „bejáratánál” fekszik és nem arról nevezetes, hogy egy világos folton ül, hanem a sugársávjairól. Ennél a megvilágításnál három, több mint 100 km hosszú sugárnyalábot látunk. A nyaláb keleti ága mélyen belenyúlik a Mare Crisium területére.

A sugaras krátereknél felmerül a kérdés, hogy a sugarak beleszólnak-e a felszín barázdáltságába? A Proclus déli irányú sugaránál, - nagyobb nagyítással – felfedezhető a sugár okozta felszíni módosulás.

A sugarak feltételezhetően a becsapódásból, (esetleg becsapódás nélküli, heves lávakitörésből) származó anyag kiszóródás utólagos nyomai. Ez a Proclus sugarai esetében egy korábbi esemény volt – legalább is a Mare Crisium medencéjének kialakulásához képest – mert a medencében lévő Dorsum Oppel (hullámgerinc) északi irányba eltolta a sugarat. (A hullámgerinc elmozdult a már ott lévő sugár alatt.)

2000. augusztus 10-én 21 óra. A Lacus Temporisban, az Atlas krátertől keletre egy kb. 38 km átmérőjű, szabálytalan csillag alakú fehér folt domborodik a síkság fölé. Koordináták: 49° E és 46° N. A fehér folton két kráter „ül” (10 és 12 km).

Ugyanazon a napon 22 órakor: A Mare Nubium északi felében a Parry kráter déli oldalán található egy kb.l5 km átmérőjű fehér folt. A foltot kettészeli a Rimae Parry. Koordinátái: 8° S 16’ W. Nyugati megvilágításban is kitűnően látszik. Ez a kisméretű folt arról nevezetes, hogy nem találni rajt kürtőt. Talán az átfutó rianásból tört fel a láva?

Ugyanazon a napon 23 órakor: A Deslandres egy nagyméretű kb. 200 km-es, teljesen szabálytalan formájú, a kisebb kráterekkel összeszabdalt kráter a déli felföldön. Koordinátái: 33° S és 1’ E. A kráter délkeleti oldalán a Walter krátertől nyugatra, nagyméretű fehér folt terpeszkedik több apró 2-3 km-es kürtővel. A mintegy 30 km átmérőjű fehér területen vagy fél tucat kis krátert számoltam meg. A terület sík. Itt is érvényes a korábbi megállapítás, hogy magasabb napállásnál a terület világosabb lesz.

Még hosszú ideig lehetne folytatni a holdi fehér foltok keresését és rövid leírását. A keletkezésükkel kapcsolatban aligha lehetne végleges álláspontot kialakítani, de ez talán nem is az amatőrök feladata. A számomra hozzáférhető szakirodalom áttanulmányozása után – illetve annak során – néhány kérdésről nekem is módosult a pusztán megfigyelés alapján kialakult véleményem; a vitathatatlan tények indítottak erre. A véleményem az, hogy a holdfelszínt alakító tényezőkkel kapcsolatos, szakkörökben is egymásnak feszülő vélemények közül ne vakon válasszuk ki a számunkra szimpatikusabbat, hanem a saját megfigyeléseink eredményeit is tegyük a döntés mérlegének serpenyőjébe.

Irodalom:

Prof. Dr. Kurt von Bülow: Die Mondlandschaften, Mannheim 1969
Jeremi Cook: The Hatfield Photographic Lunaratlas, Springer 1998
J. van Diggelen: Nieuw licht op de Maan, Zenit 1984 juni
J. van Diggelen: Vulkanismus op de Maan, Zenit 1999 april
Dr. Bevan French: Maan blijft nog ondoorgrondelijk, Amsterdam 1978
Joachim Herrmann: S. H. Atlasz, Springer Kft. Budapest 1994
Hédervári Péter: A Hold fizikája, Bp. 1962
Carl Koppenschaar: De Maan, Haarlem 1993
Prof. Dr. F. Link: Der Mond, Leipzig
Antonin Rükl: Atlas of The Moon, USA 1996
Wolfgang Schwinge: Fotografischer Mondatlas Liepzig 1983
 

Dr. Pál Károly (Astra 2000/6. pp. 4-9.)

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Események

Nincsenek események
JSN Gruve template designed by JoomlaShine.com